Semmihez sem fogható az érzés, amikor rádöbbenünk: valamit már
soha többé nem tehetünk meg. Sokan a szívüknek kedves személy utolsó útján
ismerik fel ezt a rettenetet - talán ezért olyan tragikus egy temetés.
A visszavonhatatlanság érzése olyan csontig hatolóan járja át
egész lényünket, hogy még a halál hozta hiány is elhalványul mellette
olykor.
Van azonban életünkben más, ami ugyanilyen terhet emel a
vállunkra: a könny. Az élõ számára a könnyek visszavonhatatlanok.
Pedig olyan egyszerû a dolog: enzimek és hormonok bonyolult
keveredése, aktivitása és passzivitása, ami elindít lelki és fizikai
folyamatokat, s a szervezet egy meghatározott része folyadékot termel, amelynek
távozása gyakorta légzési anomáliákkal jár.
Csakhogy a folyadék nem egyszerûen sós víz, a légzési anomáliák
nem a rekeszizom vagy a garat rángásai. A lelkünkbõl távozik valami - valami jó,
valami rossz, valami szép, valami rút. Éppen az, aminek belül kellett volna
maradni, aminek nem lett volna szabad napvilágra jönni.
A könnyek visszavonhatatlanok. Nincs hatalom, amely a gyermeke
születésén és saját kínjain túlesett anya, a kedvesét eltemetõ szeretõ, a hosszú
évek után találkozó testvérek könnyeit visszatölthetené abba a rendszerbe,
amelybõl eredtek. S nemcsak a bánat, az öröm, a meghatódottság könnyei
örökkévalók; a kiskacsát vagy George Bergert a zsöllyében elsirató, az Erdõs
Renée-könyv oldalait eláztató, a magacsigázta hisztériában kicsorduló könnyek is
valahova odakerülnek, ahol évmilliók óta gyûlik az emberiség minden könnye -
kicsiny göngyszemek az emberség kincsestárában.
Miért is követelnénk vissza õket.
